A keleti égboltot vörösre színezte az ébredő nap fénye. A hajnali párától ködfelhőben úszott a horizont, olyan látvány tárult elénk, mintha Raxon valamelyik szikláról kémlelnénk az alattunk elnyúló vidéket.
A révleányvári határban cserkeltünk Farkas István vadászbarátommal, Oláh István cigándi vadászmester és a „jányvári” vadőr, Bandi kíséretében. Arról diskuráltunk, ha enyhén ittas állapotban vezetnénk haza felé, hogyan tudnánk kimondani a helységnevet, amikor a rendőr megállítana minket és kérdezné merre megyünk.
– Én úgy mondanám, hogy „ Jévjányvár” – mondta István elnyújtva, imitálva a részegséget.
Ezen nagyokat nevettünk, majd elcsendesedve figyeltük a tájat, keresve a selejtezésre kívánt bakokat.
A vadászterület határos szlovákiával; domborzatilag változatos, sűrű aljnövényzet jellemzi. Ezért a vadászat nehézkes a takarás miatt, de így is több alkalommal figyelhettük az üzekedés felejthetetlen pillanatait. Öszefüggő kukoricatábla mellett haladtunk, a tengerit elhagyva elértünk egy akácos erdősávot. Az erdősáv után egy mélyebben fekvő bügében három bak versengett egy suta kegyeiért. Két középkorú szabályos hatos, és egy közepes nagyságú gyilkos bak szaladgált a magas fűben. Mire a gyilkos agancsút jobban szemügyre vettük, már eltűnt az ármeder átláthatatlan rentgetegében. István barátom három napig kísérletezett az elejtésével, minden hajnalban és este kereste. Többször látta előtűnő alakját, de feltűnően elővigyázatos és rutinos bak lévén, csak egy alkalommal, az utolsó vadászdélutánon jutott lövéshez. A bő őzlétszámnak köszönhetően több lehetősége is adódott volna lövésre, de amikor a vadászszív egy áhitott trófeáért dobog, nehéz lemondani a kiszemelt vadról. Az őz meghúzódott egy vaddohány és bodzabokrok alkotta sűrűben. Mikor már sípszóra sem tudta előcsalni rejtekéből, Bandi lasan ráment az őzre. Hirtelen lába elől felugrott és átszaladt a Tisza töltésén. A gát tetején megállt egy pillanatra, és visszanézett üldözőjére. István szabad kézből lövést tett felé, de a lövedék alá csapódott. A cserkelések azért nem múltak el eredménytelenül, mert István is terítékre hozott egy kisebb agancsú gyilkost.
Hazatérése után mesélte, hogy még több napig gondolt az öreg bakra.
Az UAZ-al zötykölődve utaztunk vissza a település felé, belementünk egy mélyebb gödörbe, ami kersztbe húzódott a földúton. Bandi újságolta, hogy egy traktornak elromlott a hidraulikája és a gazda behúzta az ekét a határból…Itt még nem okozott nagyobb gondot, de mikor a faluba ért és a főutcán végigvonszolta, már nem maradt rajta vas mire megérkezett. Nem akarta kint hagyni a fémgyűjtők miatt…
Másnap reggel öcsémmel, Csabival és Oláh Istvánnal Cigándon jártuk a vadászösvényeket. A napsugarak aranyszínűre festették a fákat, a szamárkórók tetején a pókhálókon megcsillanó vízcseppek ékszerként díszítették a bokrokkal tarkított gazost. Az őznász jeleit az egész területen láthattuk. Helyenként magányosan kereső bakok az orrukat szinte a földön tartva követték a suták illatát. Az őzek már kialakult párokban üzekedtek, testsúlyukból több kilót leadva adták át magukat az augusztusi ceremóniának. A szerencsésebb bakok már megnyugodva húzódtak vissza pihenőhelyükre, és sutáik, a gidák társaságában ismét egy új életet hordoztak szívük közelében. Több kettes gidával talákoztunk, melyek figyelmesen, bukdácsolva követték anyjukat. Aznap ismerkedtünk az állománnyal, több lőhető bakot is alaposan megfigyeltünk, de mivel itt töltünk egy egész hetet, ezért nem kapkodtunk a lövéssel. Az utak szélein található búvóhelyeken gyakran találkoztunk nyulakkal, több különálló fácáncsibe csapat reppent fel közeledésünkre. A csirkék közül jól elkülöníthetően színesedett a kakasok tollazata. A téli szezonra a havas fácánvadászatok idejére, bőven akad majd terítékre való rézkappantyús. Egy telepített nyarasban percekig kémleltünk egy őzet, agancsa szabályos, de az egyik felén letörhetett a hátsóág. Szinte minden alkalommal megnéztük, száz méteres körzetben ugyanott találkozhattunk vele. A napokban annyira megtetszett, hogy az utolsó vadásznap hajnalán elejtettem. A találkozások alkalmával pár képet is tudtunk készíteni a bakról.
Kedd hajnalban a Tisza töltésén cserkeltünk Tiszacsermely felé. Kevés vadat láttunk azon a reggelen, talán az estére beköszöntött enyhén csepergős időjárást érezhették az őzek. Csend és nyugalom uralta a Cigándot körülölelő természetet, fehéren ült a köd a fák koronáján. Az emelkedő napkorong lassan elvarázsolta a fák lombját nyomasztó párát, a vékony gallyak fellélegeztek, mint amikor egy érett gyümölcs hull alá. Ébredt a Cigándi határ! Később a mellettünk learatott búzatarló torzsái között egy jókora egerészölyv gubbasztott, hátterében a virágzó napraforgók tekintetükkel figyelték a ragadozó pihenését. Hamarosan odaértünk egy fiatal telepített tölgyeshez, mely hadioszlopként felsorakoztatott nyarasban folytatódott. A tölgyes sorai között két őz csipegette a hajtásokat, reggelijüket hamar befejezve átadták magukat a szerelem hódító erejének. A bak agancsának ívet formáló fekete csonkján, csillanva villant meg a napsugár. Az őz beállt a fák tövében burjánzó folyandárok mögé, puskatávcsövemben, csak a combját mutatta. Lövésemmel picit a lombok közé fogva talán terítékre hozhattam volna a nem mindennapi látványt nyújtó öreg bakot, de nem kockáztattam a sebzés valószínűsége miatt. Több alkalommal kerestük alakját, de csak az emlékezetem őrzi majd agancsa szépségét.
Az erdőt elhagyva az árapasztó tározó töltésén folytattuk utunkat, a tóról riadt récék sokasága emelkedett a magasba, fodrozva maguk után a sima víztükröt. Egy kukorica és napraforgó tábla zárta földút folyosószerűen vezetett ki minket az egyre szűkülő panorámából. A nyiladékon lassan haladva elejtettem egy szoborrá meredt rókát, tekintetét egyenesen felém szegezte. Elértünk egy lucerna táblát, melyben önfeledten élték nászukat az őzek. Néhány jegenyefa takarásában talán kétszáz méterre loptuk a távolságot, innen bíráltuk az üzekedő bakot. Fején hátsóág hiányos, elől pár centis visszarakott szemágakkal díszített agancsot viselt. Puskámat vállamhoz emelve, egy blatt mögötti lövéssel helyben marasztaltam a territórium urát. Távcsövemmel rápillantottam a cigándi templomtoronyra, ami kiemelkedett a város képéből.
A jóleső ebéd és a délutáni pihenő után újra a határban fürkésztük a rendellenes aganccsal rendelkező bakokat. Egy jegenyefával beültetett erdő takarásából kilépve, az elénk táruló búzatarlón ismét üzekedő őzek látványában gyönyörködtünk. A bak agancsa szabályos hatos, de rózsája csórgóra álló öreg bak képét mutatta. Öcsémet elragadta az őz szépsége, mivel én abnormális bakot kerestem átadtam neki a lövés lehetőségét. Csabinak a meredten figyelő bak az első őztrófea megszerzését adta. Első lövése előtt lélegzetét szapora iramban vette, kicsit kapkodva elhamarkodta a lövedék elengedését, ezért a lövés alacsonyan csapodott a földbe. Tavasszal, mikor az őzek nem égnek a nászláz lángjától, már ez az elhibázott bak kitudja merre iszkolt volna félelmében. A lövés eldördülésére csak száz métert mehetett, és megint a sutával foglalkozott. Közelebb mentünk hozzá és az újabb lövés gyönyörűen lapockán találta. Ezzel Csabi elejtette élete első őzbakját a cigándi határban.
A lövés helyétől még látható távolságra két éve hoztam terítékre egy hosszú agancsú gyilkos bakot, melyet sokáig követtünk.
Végtelen örömöm szárnyakon szárnyalt. A végtisszesség megadása után megtartottuk az avatást:
– Gyere Csabi! Feküdj ide az őzre! Hozdd a puskát is!- Jeleztem neki.
Eligazítottam nadrágját, hogy a botütéseket jobban érezze…
– Az elsőt azért kapod mert hibáztál!
Durr!!! Csattant a mogyoróvessző a hátsó fertáján.
– A cigándi vadászok és St. Hubertus nevében ezennel őzbak vadásszá avatlak!
A második ütés akkorára sikerült, hogy elrepedt az avatópálca, melyet később megragasztottam és ráírtam az elejtás dátumát.
Majd Oláh István barátom következett, és szintén beszéde következtében két jókorát húzott Csabi ülepére…
Este a koccintásnál nem szívesen ücsörgött a széken, de egyszer van az ember életében ilyen élmény.
Az avatópálcát még Pákozdon vágtam abból a mogyoróbokorból, mely lőbotomnak is kiváló anyagát biztosította.
A poharazgatás közben dalra fakadtunk, nagymamám elénekelte nekem kedvenc cigándi nótámat, amitől elérzékenyültem és könnycsepp gördült végig az arcomon.
„Még az árpa ki sem hányta a fejét,
Páros galamb mind megette a szemjét,
Megállj galamb páros galamb,
Majd lelőlek a nyáron,
Vadász leszek a cigándi határon.”
A harmadik vadásznap ismét az emlékek gyűjtésével, és a bakok rejtekhejének felkutatásával telt. Sok szép élménnyel gazdagodtunk. Az öt nap alatt legalább harminc bakot bíráltunk, mire döntöttünk elejtésükről.
A negyedik, egyben az utolsó vadásznapon az őznász idején már célirányosan kerestük az ahított bakokat.
Csabi korábban figyelt egy erősen gyöngyözött, korom fekete agancstővel és rövid ágakkal rendelkező őzet. Rövid cserkelés után ráakadtunk egy nyaras feltárcsázott sorai között. A szálkeresztet ráhelyezte blattjára; már sokkal határozottabb mozdulatokkal hozta terítékre a várva-várt szerelmes titánt.
Harmadik őzemet szintén ennek az ötven hektáros nyarasnak az ellenkező oldalán sikerült megtalálnom. A művelési sorok itt nagyobb takarást biztosítottak, a nyárfák lombkoronája csak helyenként engedte behatolni a napsugarakat. Az erdő szélénél meneteltünk, sorról-sorra véve a nyiladékokat. A bak az orrát a földön hordva követte sutáját. Néha megállt a léniában, de mire célzáshoz juthattam, szökelve ugrott a párja után. A bújócskát játszottuk egy darabig, de kitartóan, nem kapkodva kivártam azt a pillanatot, amikor keresztbe áll és pontos lövést tehetek felé. Az egyik művelési sorban feltűnt barnás alakja, a lövéssel nem tétovázva elejtettem bakomat. Rövid vércsapa után a tárcsa által már nem elért sarjak között megtaláltuk őfenségét.
A város felé vettük az irányt, megint a tározó töltésén araszoltunk. Szóbaelegyedtünk a bírkapásztorral, aki egy fiatal tölgyesbe terelte nyáját. A birkák egy harapással nem tudom hány évet késleltettek a fák növekedésében…Jelezte, hogy nem messze a tölgyestől, látott hét őzet a tarlón. Hittük is meg nem is szavát, igazán nem is foglalkoztunk mondandójával.
Az üzekedés idei eredménye nem is hozhatott volna ennél remekebb eredményt, ráadásúl testvéremet őzbakvadásszá avattam.
2009-08-17
Németh Attila