Húsz éve sikerült elejtenem Cigándon az első őzbakomat. Azóta egyetlen évben, 2011-ben nem tudtam eljönni legkedveltebb őzes vadászterületemre, hogy hódolhassak az őzvadászat szenvedélyének. Akkor is csak azért, mivel világkörüli vadászutunkat jártuk az idegen kontinenseken kutatva a vadat. Vadgazdálkodás szempontjából is értékelhető, kielemezhető időszak a húsz esztendő, főleg, hogy tavasszal és az üzekedés idején is alkalmam adódott vadászni a cigándi határban.
Minden egyes Cigándra érkezésemkor bekanyarodok a Széchenyi utcába, ahol gyermekkoromban a nyarakat töltöttem, és ezernyi emlék jut eszembe, amik élénken élnek bennem. A Rózsa utcából lefordulva apám testvére, aki nagymamámmal együtt a cigándi házban élte le az életét folyton a kapun könyökölve várt minket, ahogy meglátta az autót, szinte villám tempóban nyitotta ki a kaput, aminek az alja állandóan szorult és a nagy rántástól inogva vágódott ki. Legtöbbször ugyanaz a kép fogadott a nyíló virágokkal, a láncolt kutya csaholt, ugatott örömében, mama a lócán ülve dolgozgatott valamit. Hol tyúkot kopjózott az ebédhez, vagy paszulyt fejtett, de amikor meglátott könny lábadt a szemébe és végtelen boldogság látszott az arcán. Régen a cigándi vadászatoknak mindig a szülői ház volt az induló pontja, ide jött értem Oláh István barátom a vadásztársaság vadászmestere, aki már harminc esztendeje elhivatottsággal érzi magáénak a területet. Gondozza, óvja az országos hírű őzállományt, ismer minden bokrot, fűszálat az egész revírben, hiszen reggel és este is minden nap kivétel nélkül járja a gyönyörű cigándi vidéket. Sok vadászterületen megfordultam már életemben, de az ottani természetet semmihez sem tudom hasonlítani. Az ártéri erdő csendje a suhanó Tiszával, a csatornákkal, ligetes erdőkkel tarkított pagony számomra a paradicsom, ami olyan vadat rejt, amiről a vadászszív csak álmodik. Amikor Pisti átvette három évtizede a vadászmesteri szerepet, örültek, ha két nap leforgása alatt egy 250g-os bakot el tudtak ejteni. Fű-fa-virág lőtte konyhára az őzet, nem törődve a korral, trófea minőséggel. Apám szokta mondani:
– fiam, amikor Isten teremtette a világot a Bodrog hídnál megállt és a Bodrog-közbe már nem jutott be. Ez a vadászatra is jellemző volt akkoriban. Az elmúlt évtizedekben óriási fejlődés ment végbe a vadászterületen, ami kifejezetten feltűnik az őzbakok minőségében, korában. Tavaly tizenkettő kimenetellel sikerült terítékre hoznom egy kiváló 560g trófeasúlyú bakot. Mellette több rendellenes agancsú bakot tudtam még elejteni, de ezek kora is a trófeabírálaton ritkaságszámba ment. A legjobban szeretem a Tisza töltés környéki vadászatokat, mivel az ártér olyan vén matuzsálemeket rejthet, amik csak üzekedés idején mutatják meg magukat. Ezért szeretem a bakvadászatot augusztusra halasztani, sőt ilyenkor a család is élvezheti a Tiszában való fürdést, úszást; így az egyhetes szabadságot is együtt tölthetjük, amit megengedtem magamnak erre az évre.
Pistivel minden hajnalban és este kerestük a rendellenes agancsú bakokat, ez már olyan megszokott számára amikor jövök, mivel barátom már tudja mi a kedvemre való trófea. Sokszor, ha olyan a bakkal való találkozás utáni szituáció és azonnali lövésre van szükség, abszolút bizalmam van Pisti felé a lövés tekintetében. Szinte hangján is hallom, amikor kiejti:
– Attila ezt lőjed!
Ilyenkor tudom, hogy nincs helye hezitálásnak, mivel a kiszemelt bak készül takarásba vonulni, és nincs idő a keresőtávcsővel való bajlódásra. Nyilván mindennél jobban szeretem azokat a pillanatokat, amikor van lehetőség kiélvezni az őzbak adta látványt és hosszasan van mód kémlelni, bírálni agancsát. A Tisza gátján cserkeltünk az idei üzekedés idején is, néha síppal próbáltuk kicsalni az ártéri erdő sűrűjéből a számunkra kívánatos bakot. Aki rendellenes őzbak vadászatára adja fejét, legalább egy hetet rá kell szánni a területen való tartózkodásra, hogy maradjon kellő idő megtalálni az áhított példányt. Szúnyogok tömkelege támadott bennünket, levegővételnél berepültek szánkba, a szabadon maradt bőrfelületünket fáradhatatlanul ostromolták, a szúnyogriasztó sem használt semmit. Három érdekes bak elejtésénél jártam. Mindhárom megközelítése felejthetetlen vadászélménnyel járt, a koros bakok jellemzik Pisti 30 éves odaadó munkáját. Számomra a cigándi bakvadászat élménye mindennél többet jelent, ezt meg kellene élni minden olyan igaz vadásznak, akiről Gergely Imi barátom írt legutóbbi cikkében. Huszadik évi jubileumi vadászatomat töltöttem akkor Cigándon. Nem tulajdonítottam neki jelentőséget, nem volt semmilyen vágyam, hogy milyen bakot szeretnék elejteni, úgy vadásztunk, ahogy mindig is tettük. Haladtunk a hatezer hektáros vadászterületen, és rájöttem, hogy alig akadt olyan pont, ahol ne fűződne hozzám valamilyen vadászélmény. Pistivel mindig emlegetjük az egyes helyeken elejtett bakokat.
- Emlékszel, itt lőtted a nagy gyilkos bakot, amit megálmodtál reggelre? –jegyezte meg barátom.
- Igen, szinte látom magam előtt, ahogy megpillantottuk az alacsony búzából kilátszódó agancsvéget – elmélkedtem.
- Tudod itt volt az a bak, amelyik üzekedett és verekedés közben felkapta agancsára vetélytársát és arrébb hajította – jutott eszébe Pityunak a következő élmény.
Minden területrészen visszaidéztük a vadászatok maradandó élményeit.
- Ez az erdő az, ahol terítékre hoztam a századik bakot, itt állt a fasorban, micsoda agancsa volt, bármikor ránézek, eszembe jut az a nap – emlékeztem vissza.
Majdnem besötétedett aznap és épp a Kis tag fasora mellett haladtunk.
- Nézd Pisti, ott egy kereső bak a tarlón, hogy lent tartja az orrát és keresi a sutát.
Megálltunk és próbáltuk megnézni őkelmét. Sötétedett, láttuk, hogy fekete agancsa van és úgy látszott messziről, mintha valami kinövés lenne neki a rózsája fölött, de lehetett az akár egy ráakadt fűcsomó is.
– Reggel itt kezdünk! – jegyezte meg Pisti. Visszamentünk a városba és Zsuzsa, Pityu felesége várt minket az elkészített cigándi töltött káposztával. Soha nem bírom abba hagyni az evését, annyira finom számomra. Amikor feleségemet, Andit megismertem, mondtam is neki, hogy csak akkor veszem el feleségül, ha megtanulja megfőzni a cigándi töltött káposztát.
Reggelre szinte elfelejtettük az esti bakot, Pityu mesélte, hogy pár nappal ezelőtt jött egy vadászvendég, aki tag is a társaságban és akkor is már meglátták ezt az őzet messziről. Próbáltak rámenni, de a bak, amikor észre vette őket azonnal beszaladt a napraforgóba; akkor egyedül volt, suta nélkül.
Nagyon melegen tűzött a nap, már elmúlt kilenc óra és épp terveztük befejezni aznapra a vadászatot. Akkor hajnalban Andi és Levente kisfiam is elkísértek, együtt jártuk a határt. A szúnyogok mennyisége csökkent addigra a melegtől és az északi szél is érezhetően lengedezett, ami még jobban távol tartotta a vérszívókat. Sok fecske cikázott a föld felett, érezhetően többet láttunk, mint az előző évben, kapkodták a szúnyogokat. Pisti kanyarodott volna Cigánd felé.
– Ránézünk még a tegnap esti bakra?- kérdeztem tőle.
– Persze, nézzük meg hátha meglátjuk – fordult felém.
Hamarosan oda értünk a Kis tag nevű körzetbe, ahol évek óta nem lehetett vadászni, mert a végtelen napraforgó és kukorica folyton fedte a területet. A tavaszi vadászatra, mire ide értünk olyan magas volt a repce, hogy az őz nem látszódott ki belőle, így akkor sem tudtuk megfigyelni mit rejt az a rész. Idén augusztusra a kis tagi fasor egyik oldalán napraforgó virágzott, de az északi oldalon tarló húzódott, ahol kint hagyták a bálákat. Félre álltunk és aprólékosan pásztáztuk végig a tarlót. Nem láttunk kint semmit, valahogy nem vártam már sikert, Andi, Levi már csak a strandra vágytak, hogy csobbanhassanak a hűsítő Tisza vízében. Ezt egyfolytában megjegyezték, de vicces tréfálkozásba ment át a beszélgetés. Felcserkeltünk még a tarló egyik magasabb púpjára, ahonnan beláttuk a távolabbi lapokat is. Egyből megláttam tőlünk száztíz méterre egy bála árnyékában a fekvő sutát, rázta a fejét csukott szemmel és hajtotta magáról a szúnyogot. Pár métert arrébb léptem és a közeli bála árnyékában ott feküdt a bak. Hol láttam agancsát, hol bekerült a bála mögé és az árnyék miatt nem tudtam elbírálni. Rázta szintén a fejét, mit sem figyelve arra, hogy valaki éppen mustrálgatja. Báláról-bálára próbáltunk hozzá közelebb kerülni. A szél nekünk dolgozott, hiszen a bak felöl fújt és ő nem is sejtette, hogy közeledünk. Egészen hatvanhat méterig loptuk a távolságot. Ezalatt Levi egyfolytában mondta, hogy melege van, kizökkentett kicsit a koncentrálásból, de nem zavart, mivel akkor még nem gondoltam rá, hogy elejtem. Sokszor összenéztünk és mosolyogtunk.
- Apa én már menni akarok a Tiszához. Mikor megyünk már?
Hol a bakot figyeltem, hol Levinek szóltam, hogy mindjárt megyünk. Pistivel is normál beszédhanggal alkottunk véleményt, miközben talán még nevettünk is azon, hogy Levi a strandot emlegeti folyton. Szavazásra bocsátottuk az elejtést, többször kérdeztem Pistit, hogy mint mond, ő tartózkodott, rám bízta a döntést, mivel titkon tudta ő hogy lőhető. Hátra néztem Andira, Levire.
- Ki mit mond, lőjem?
- Ne lődd, megint nem lesz terasz idén. – nevetett Andi, amin Pisti és én is elmosolyogtuk magunkat.
- Apa adok 28 másodpercet, hogy eldöntsd, mert utána megyek a Tiszára – vágta rá Levi spontán, somolyogva – ezen, mindenki vigyorgott.
Mégjobban nevettünk és fokozódott a vidámság, arra gondoltam, hogy ilyen bakot figyelve családi diskurzusba ment át az esemény. Behúzódtunk az előttünk álló körbála takarásába, ahonnan már tisztán láttuk a bóbiskoló bakot a sutával. Nem mozdultak, csak csukott szemmel rázták a fejüket. A bakon láttuk, hogy kapitális ez nem is volt kérdés. Oldalról nem mutatott akkorát, mint szemből, először azt mondta Pityu, hogy 450 g körüli négyéves bak és hagyjunk neki még egy évet. Ezek után nem is koncentráltam, hogy lőni kell majd, már-már elengedtem magamban a vágyat. A teste és nyaka alapján én is ezen a véleményen voltam, de akkorra már tisztán láttam agancsából a kinövést, és ráadásul a hátsó ága is ketté ágazott az egyik felén. Mit sem érzékeltek belőlünk, feküdtek a bálák árnyékában, mögöttük a távolban emelkedtek a sátoraljaújelyi hegyek, közelebb a Vitéz tagosi erdő magas fáinak lombjai színesítették a gyönyörű tájat. Húsz perce távcsöveztük, bíráltuk a bakot. Pisti nem alkotott véleményt a lövésről, ő továbbra is rám bízta a döntést, ami kicsit elbizonytalanított, mert mindig határozott véleménye szokott lenni egy-egy bakról. Nem akartam olyan nagy bakot lőni, ami fiatal és később szégyenkezhetek a korai elejtés miatt, viszont nagyon tetszett különleges rendellenessége, mutatós gyöngyözése. A rózsája csorgóra állt, fent volt kicsit agancsában az erő, szemből lőhetőnek láttam, de amikor oldalra fordította a fejét nem volt biztos elhatározásom. Már Pisti és én is azt mondtam, hogy ötszáz gramm felett van, sőt a tavalyi ötszázhatvan grammos bakhoz képest is nagyobbat mutatott. Nem minden nap lát a vadász ilyen bakot, így hezitáltunk, és zavart nagyon, hogy nincs határozott választás a lövést illetően. A bak megmozdult, felállt és oda lépett a suta melletti bálához, amitől a suta is felkelt. A bak hányta agancsával a tarló szárait és a sutával foglalkozott. A suta ballagva ment a bak bálájához és lefeküdt az árnyékba, majd a bak szintén lefeküdt a suta bálája mögé. Helyet cseréltek. Elkezdtem izgulni, mivel amikor a bak agancsát sütötte a nap még nagyobbnak tűnt és nem négyévesnek láttam. Nem mozdultak, csak rázták a fejüket hunyorítva. Ismét eltelt tíz perc. Gida hanggal rájuk sípoltam, amitől felkapták a fejüket néhány pillanatra, majd ismét lenyugodva folytatták a nappali pihenést. Suta hangot fújtam, szinte a suta azonnal felkelt és nagy figyelemmel bejött hozzánk negyven méterre és figyelt a bálánk irányába. Ekkor már kibiztosított fegyverrel céloztam, mögöttem mindenki feszülten figyelt mi fog történni.
Végleg döntöttem megérzésem alapján az elejtésről. Elképzeltem azt a gondolatot, hogy miképpen emlékeznék erre a pillanatra, ha nem lövöm meg. Rossz érzésem csak jobban erősödött, nem láttam más utat magamban. A bak felállt, szintén dobálta agancsával a tarló növényeit és emberkedve kapart, amolyan ki az úriasan. Negyvennégy méterről lőttem blatt mögött, azonnal elesett. Néma csendben mentünk oda hozzá. Azt az érzést nem lehet leírni, amit akkor Pistivel éreztünk. Nem láttunk még ekkora bakot az életünkben. Hatalmas rózsáját nem értem körbe, csak szorongattam, semmi kétség nem maradt bennem, hogy jól döntöttem elejtéséről. Pityu elérzékenyült és mondta:
– Ez a bak a harminc év gyümölcse, és örülök, hogy te ejtetted el. Ilyen bak még soha nem esett a cigándi határban.
- Emlékszem Pisti, amikor tavaly is ezt mondtad a nagy bak mellett, látod itt a munkád eredménye. Megérte dolgozni, pedig sokat hallottam tőled, hogy abba hagyod a vadászmesterséget, de mégis látod itt az eredmény. Köszönöm ezt az élményt Neked!
Töretátadás után tovább csodáltuk a páratlan tízes agancsot, nem találtunk szavakat. Álmomban sem gondoltam, hogy a huszadik évi cigándi vadászatomon ilyen bakkal ajándékoz meg Diána. Tavaly áldozatok árán, túlzottan is ráfeszülve az elejtésre sikerült terítékre hoznom a nagy bakot, idén nem készülve rá meglepetésként adatott meg a lehetőség, melyre óriási alázattal gondolok. Andi videót is készített az elejtésről, és akkor jöttünk csak rá, hogy ez a huszadik év, amióta Cigándon vadászom. Akkor tudatosult csak milyen bakot hoztunk terítékre a jubileum évében.
A bak kiskoponyás súlya: 668 g CIC: 169,23 Kor: 8év
Bírálta: Varró Zoltán Országos Trófeabíráló Bizottság elé küldve
Ezúton köszönök mindent Oláh István vadászmester Barátomnak, Szabó László VT elnöknek és a Cigándi II. Rákóczi Ferenc Vadásztársaságnak!