Oláh István barátommal lekanyarodtunk a Tisza töltés tetejéről a járón, és lassan csorogtunk egy bokorsor takarásában a kukoricatábla irányába. Pisti a tengeri előtt befordult a főút felé, én csendben kiszálltam az autóból, kivettem a puskát, majd kezemben a lőbottal cserkelve indultam a tábla vonalába. Óvatosan, kissé előrehajolva, meg-megállva, távcsövezve húzódtam előre, végigkémleltem a kukorica és a töltés közötti tarlót, ahol egy igen kiváló őzbakot kerestünk. Beléptem a kukorica első sorába és ott tettem meg az utolsó métereket addig a helyig, ahol el akartam helyezkedni. Letörtem magam körül néhány szárat, leültem a barázda szélére és befújtam magam szúnyogriasztóval, mert a vérszívók hada hevesen támadott. A háromlábú lőbotot elhelyeztem és ráakasztottam a puskát.
Sorra felidéztem magamban a Cigándon elejtett őzbakok történeteit. Kevés olyan területrész akad a határba, ahol ne sikerült volna terítékre hoznom, számomra örök élményt nyújtó daliát. Eszembe jutottak a gyermekkori cigándi tiszai fürdések, szalonnasütések, a rengeteg élmény cigándi mamával, a téli disznóvágások, ezernyi emlék, ami a városhoz köt. Bár nekem falu marad mindig, az ide látogató idegen is inkább látja falunak, mint városnak. Az ártéri erdő nyárfáinak levélzörgése, mögöttük az osonó szőke Tisza látványa magával ragadja a vadászszívet, főleg ha van az emberben olyan vadászélmény, amin lehet elmélkedni. Nekem e táj mindennél többet jelent, látogassak ide ezerszer, folyton ad újdonságot és feltölt, pihentet. Órákig tudom mélán hallgatni az erdő csendjét, csak bámulni bele a Tisza nyugalmába.
Kisvártatva a kukoricából kiugrott egy suta, majd röviddel utána a kiszemelt bak. Messziről megismertem már agancsát, magasan, feketén meredtek hatos szárai. Megállás nélkül mérték át eszeveszett futással a tarlót, átszökkentek a gáton és elnyelte őket aznapra a rejtelmes ártéri erdő. Üzekedés idején olyan bakok is előjönnek rejtekéből, amit korábban senki sem látott és csodálkozva lehet gyönyörködni milyen állomány él a területen. Szürkület után jött értem Pisti és visszaautóztunk a városba. A bak képe teljesen beleégett az agyamba, ha becsuktam a szemem folyton láttam magam előtt. Kalandok sorozata kezdődött ezzel az estével. Nem tudtam még mennyire meg kell majd küzdenem ezért a vadért, mint vadászéletem során számtalan kiszemelt példányért, amit minden áron el akartam ejteni. Rengeteg alkalommal láttuk, szinte már túlzóan rágörcsölve akartam. Soha nem adódott lőpozíció, mindig vagy észrevett, ő volt az ügyesebb, vagy valami szerencsétlenségnek köszönhetően nem tudtam lövéshez jutni. Már hat kimenetelnél tartottunk akkor, de haza kellett jönnöm Pákozdra, ami 350 km Cigándtól. Az augusztusi üzekedés idején, már addigra szebbnél szebb cserkelésekkel, hívásokkal a kilencedik rendellenes őzbakot ejtettem el, viszont a nagy bakot mindenáron szerettem volna terítékre hozni. Már sokszor beszélgettünk Pistivel, hogy elengedjük, nem nekem ítélte Diána, de a történtek ellenére hittem benne, hogy csak küzdenem kell érte és a trófeaszobám falán láthatom egyszer.
Már két héten belül harmadszor mentem vissza Cigándra, 2100 km vezetésnél tartottam a bak miatt. Napközben kisfiammal, Levivel Tiszáztunk, homokvárat építettünk, mint annak idején apámmal gyerekkoromban. Aki folyóvízben sajátítja el az úszás alapjait, később komoly vízbiztonsága alakul ki és komfortosan, félelem nélkül hódolhat a szabadvízi úszásnak.
A tízedik kimenetelnél autóval haladtunk a gát tetején, bakunk kint feküdt a tarló közepén. Mire felocsúdtunk, hogy takarást keressünk és próbáljunk rácserkelni, repülve vágtázott be a kukoricába. Behúzódtunk egy bokor takarásába és vártunk türelemmel. Szürkületben a bak visszaváltott a tarlóra, tőlünk úgy négyszáz méternyire. Harcoltunk az idővel, alig maradt pár percünk, hogy közelebb lopjuk a távolságot. Aznap sem jártunk szerencsével. A hajnali vadászat során nem hittünk a szemünknek, amikor szintén a tarló közepén találtuk, viszont már óvatosan és sikerrel tudtuk lőtávolságra cserkelni. Soha nem reagált a sípra, a füle botját sem mozdította a hívóhangokra, pedig több bak is beugrott, amikor próbáltuk közelebb csalni. A Tisza töltés tetejéről úgy százhatvan méterről engedtem el a lövést. Egy világ dőlt bennem össze, miután láttam, hogy fölé lőttem és egy trappban futott be sértetlenül az ártéri erdőbe. Éreztem a legördülő verejtéket a hátamon és sejtettem, hogy soha többé nem fogunk vele találkozni.
Haza kellett volna nagyon indulnom, de megvártam az estét, és egy tényleges utolsó esélyt akartam magamnak adni. A tizenkettedik kimenetelnél jártunk aznap este, és a legelső taktikát kiválasztva behúzódtunk még időben délután a kukorica első soránál árválkodó bokor mögé. Nyugodt voltam, nem vártam akkor semmit, már elkönyveltem magamban, hogy történjen, aminek kell. Halkan beszélgettünk Pistivel. Nyulak kergetőztek a tarlón, más őzek is szép lassan jöttek ki a takarásból, és csipkedték a tarló frissen kihajtott zöldjét. A távolban fekete gólyák ácsorogtak, és egy csapat nemes kócsag is elrepült az erdő felett. Fél óra telhetett el és nem hittem a szememnek, amikor a bak kilépett a kukoricából tőlünk hatvan méterre. Nem tétovázva azonnal elengedtem a lövést, a bak néhány lépés megtétele után összeesett. Olyan egyszerűnek tűnt minden, nem volt nehézség, nem volt kalandos cserkelés. Az járt az eszemben, ha akkor megyünk ki először, szinte vadászélmények nélkül szerzem meg magamnak trófeáját. Viszont a kalandok sokasága, a vadászat adta élmény addigra eggyé vált, egységet alkotva állt össze bennem történetté. Elesett a cigándi nagy bak! Méltó helyet találok számára trófea házam falán, emlékét, amit adott örökre a szívembe zárom! Kiskoponyás súlya 555g lett.
Hiába nincs már meg a cigándi szülői ház, vagyis nem a mi családunk tulajdonában, mégis szívesen térek vissza, mivel Diána minden évben a kegyeibe fogad és ilyen őzbakokkal jutalmaz. Ahogy végig megyek a cigándi Széchenyi utcán, és bepillantok a régi telekre, a 6-os házszám alatt, tudom, hogy mama végig kísér ezeken a vadászataimon. Folyton alig várta, hogy felolvassam neki a vadásztörténeteimet. Látom magam előtt, ahogy ül az eperfa alatti padon, mindig várta, hogy megérkezzek a vadászatból és meséljek a határról, a Tiszáról, ahol még lánykorukban mostak. A mai napig, ha végignézek a hatalmas kerten, látom azokat a virágokat, amiket ő ültetett, viszont jó érzéssel tölt el, hogy most egy szép családnak, gyerekeknek ad lakhelyet a telek. Hiszen mi csak évente egyszer- kétszer utazunk Cigándra és nagyobb szolgálatot tesz a mostani ott élőknek, nem lesz az enyészeté. Remélem, hogy az ott felnövő fiatalság egyszer ugyan így elmélkedik majd, miután felnőnek és meglátják az eperfát, a kast, a törekest és a nyárikonyhát, amit valaha a Németh család épített és nagymamám Fodor Etelka szépített. Cigándon sok azonos nevű család él, így nagymamám ragadvány neve „Zsóna” Fodor volt, nagyapámé „pontos” Németh János.
A mai napig az égből figyelik, ahogy járom a cigándi határt, ahol ők a földművelésből éltek annak idején.
Németh Attila
2019-08-29